Az űropera egy alulértékelt, hovatovább elhanyagolt alzsánere a science fiction irodalomnak, amiért persze aligha az olvasókat, inkább a kínálatot lehet vádolni. Nem könnyű újat mutatni ebben a műfajban, főleg nem izgalmasan és olvasmányosan. A Európai Űrkutatási Hivatal egykori munkatársa, a csillagász Reynolds azonban ügyesen táncol a hard sf és az űropera határmezsgyéjén, sőt, tulajdonképpen ő hozza létre azt. Egy olyan házasságát teremti meg a tudományosan hihető, ugyanakkor epikus és fantasztikus irodalomnak, amelyről eddig nem is hittem, hogy létezhet.
Először is A napok háza teljességgel nélkülözi az idegeneket. Nincsenek földönkívüliek. Ehelyett az poszthumán emberi alfajok olyan széles diverziátásával találkozhatunk, amely már meg-meghaladja a sci-fi kereteit, lényegében ezzel pótolva az idegen fajok hiányát. Ebből kifolyólag szó sincs Föderációról meg Galaktikus Szövetségről, az emberiség a legkevésbé sem egységes. A történelem szövetén frakciók bukkannak fel és tűnnek el, amelyek a csillagközi lépték miatt gyakran kapcsolatba sem kerülnek egymással.
Az elképzelhetetlenül távoli jövőbe kihelyezett történetek másik toposzai, a szuperfejlett mesterséges intelligencia és a hagyományos értelemben vett robotok is megjelennek. A kinézetük alapján őket akár a Csillagok háborújából vagy bármely ötvenes évekbeli sci-fi műsorból is átemelhették volna, annyira tőrőlmetszett űroperakellékek, amivel Reynoldsnak is az lehetett a szándéka, hogy ellenpontozza a hard sf eszközeinek túlsúlyát.
Reynolds a tudományos hátterét nem meghazudtolva ragaszkodik egy sor szabályszerűséghez, így nem hajlandó áthágni Einstein törvényét sem, mely szerint a fénynél semmi sem közlekedhet gyorsabban. Az ehhez hasonló modern sf-korlátok azonban nem gátolják a szerzőt a története kiteljesítésében, épp ellenkezőleg: a felfoghatatlan csillagközi távolságok így lesznek csak igazán felfoghatatlanok, az elrepülő évezredek ettől kapnak csak igazán szárnyra ebben az epikus léptékű történetben.
A főhőseink ebből kifolyólag érthetően nem is egyszerű emberek, bár meglepően közel állnak ahhoz. Campion és Purslane úgynevezett hasadványok, azaz ugyanannak a személynek egyfajta klónjai. Mégis, eltér a személyiségük, eltér a nemük, sok száz hasadványtársukéval együtt. Csupán egy dolog közös bennük, az, hogy több évszázezredet felölelő, jelentős részt sztázisban töltött életükben meghatározott időközönként összegyűlnek tapasztalatot cserélni egymással, egy titkos helyszínen. Ők a Virágok háza.
A regény hemzseg a titkoktól – hamar ki lehet találni, hogy maga a cím is az-, rejtett motivációktól, amelyeket bravúrosan épít fel Alastair Reynolds. Egy profi tempójával diktálja a leleplezéseket és az újabb rejtélyeket, a köztük lévő időt pedig elmés, ámulatba ejtő ötletekkel tölti ki. A vásznán megjelenik a testüktől megfosztott, felhőbe feltöltött tudattal rendelkező lényektől kezdve mitológiai teremtményekig számos kultúra, de köztük talán a legérdekesebb az emberi társadalmakat is túlélő, adatgyűjtésre felesküdött Őrzők szervezete.
A feszes regényben épp ettől lesz zavaró az, amikor időről időre megbicsaklik a cselekmény, hogy rövid időre visszatekintsen a Virágok háza alapítójára, Abigail Gentianra és a felnövésére. Az olvasó az elején még bízik benne, hogy előbb-utóbb egy újabb rejtélyre derül fény a flashbackeken keresztül, de a katarzis lényegében elmarad, és fel is őrlik a kezdeti izgalmat a nem túl jól sikerült epizódok, amelyek teljesen kósza mellékvágánynak tekinthetők a regényben.
A regény legfontosabb üzenete az individualizmus, amihez szolgál a százával kitenyésztett klónok gyülekezete, és . Velük kerül összetűzésbe a különc Campion és Purslane, akik a ház szabályait megszegve romantikus kapcsolatba gabalyodnak egymással. Akárcsak a szerkesztés esetén, itt is érezni az igyekezetet, de ismételten mellélő Reynolds azzal, hogy épp a két főhőst dolgozza ki a legkevésbé.
Az összes többi néven nevezett klón érdekesebb személyiség, de még a robotokat is könnyebb lenne jellemeznem, mint Campiont és Purslane-t. Reynolds a mellékkaraktereket csupán egy-két fontos tulajdonsággal skicceli fel, de a főszereplőkkel nyilvánvalóan nem hajlandó ilyen egyszerűen bánni, aminek az lesz a vége, hogy ők semmilyenek maradnak. Amíg egészen konkrétan szóba nem kerültek a nemi szerveik, az sem volt világos számomra, hogy egyikük nő, a másikuk pedig férfi.
Bár kissé nehezen kap erőre a regény, és még ezt követően is hajlamos el-elkalandozni, a Napok háza egy alapvetően feszes, és főleg fantáziával teli darab, amely végig okos tud maradni. Kevés ilyen jó űroperával találkoztam, és amennyire én tudom, a Jelenések tere-sorozat még ennél is szorosabban követi a műfaj hagyományait, ami csak jó hír lehet.]]>
